KÖNYVTERASZ
Nincs az az egyéves, aki ne hozná ki az apjából a költőt altatás előtt, pláne ha Grecsó Krisztiánnak hívják azt a szülőt. Rímpoénokról, a versbe belopakodó slágerekről beszélgettünk, s arról, hogy vajon tud-e tolatni egy angyal.
– A majdnem egyéves kislányod társszerző volt vagy inkább kritikus hallgatóság?
– Természetesen kritikus hallgatóság. Most épp, és ez engem megint csak alázatra szoktat, abban a korban van, hogy nem tűri a szövegelést, csak interaktív könyvnézegetés lehetséges. Hol van a labda? Hol van a lemez? Baranyai Andris gyönyörű rajzai ebből a szempontból is kiválóak, rétegzett, okos, gyönyörű darabok, csak a címlappal elvagyunk fél délelőtt. De amióta megjelent, még nem tudtam „felavatni” a könyvet, azóta nem olvastunk neki se szondázásképpen, se szórakozásból, mert ha nem ő irányít, akkor feláll és elmegy.
– Ez az első gyerekversköteted. Mennyiben más ez a műfaj az eddigieknél? Mi ért meglepetésként, miközben írtad?
– Az öröm és a felszabadultság egészen meglepett. Te mikor járkáltál jegyzetfüzettel és ceruzával utoljára? Vagy mikor kellett rohanni, mintha a szükség szorítana, mert jött az ihlet? Nekem nagyon régen. Nevetős, keresgélős, felszabadító munka volt, még ha gyakran napokat is szőröztem egy-egy darabbal. De a finomcsiszolást is élveztem. Egy idő után ráállt az agyam a ritmusokra, dalokra.
– Nehezen hagytam abba a nevetést, amikor a Kicsi, gyere velem rózsát szedni és a Most múlik pontosan dallamára írt verseket olvastam. Grecsó Hanna az anyatejjel szívta magába Cserhátit és a Quimbyt?
– Imádja a zenét, ahogy az apja is. Szerintem természetes, hogy együtt jöttek a dalokkal a versek. Hiszen az első saját darabok is úgy születtek, hogy énekeltem neki a Bóbitát, szavaltam vagy énekeltem neki József Attilát, hogy „guggolva ringadoz”, és közben ringattam, hogy ne sírjon. Elképesztő, mágikus ereje van a dalnak, a versnek. Az érintéssel és az öleléssel egyenrangú hatalom. Szól a hangod, működik a nyelv, és létrejön a varázslat. Hát ebből akartam részesedni, amikor „rászálltam” a dalokra, és elkezdtem kicserélni a sorokat. Aztán, mivel dalszövegeket is írok, egyszer csak azt vettem észre, hogy amit hallok a rádióból, abból is gyerekvers lesz, már ott is csak hosszú-rövid szótagok váltakoznak, és rímhelyzet van.
– Felnőtteknek is ugyanúgy szól a kötet. Bár kicsit leizzadtam, amikor az én hatévesemnek kellett elmagyaráznom, hogy mi fán terem a perpetuum mobile, a vigaszág vagy a zigóta. Mit tanácsolsz ilyen esetekre?
– Olvastam a Könyvterasz ajánlóját, és ennél a résznél bólogattam nagyon. A feleségem megmondta, hogy ezeket húzzam ki, és ne adjam el magam, illetve a verset egy rímért, vagy egy poénért. Hiszen nyelvidegen, korosztályidegen, a célközönségtől is elidegenedik így a szöveg. Az örökmozgót még talán, úgy, ahogy el lehet magyarázni, de a másik kettőbe kár belekezdeni, hiszen annyira nem fontos, viszont meglepően körülményes dolog. Élveztem, ahogy belekezdtél a vigaszág magyarázatába. Igen! Igazad van. Ismerjük be bátran, alig néhány nappal a megjelenés után, ott a szerző hibázott, nem érezte jól a határokat, és a funkcióöröm és a saját élveteg hozzáállása elragadta. Konkrétabban: nem tudok mit tanácsolni.
– A kötet számos ponton érintkezik a klasszikusokkal és a kortársakkal. József Attilától Weöres Sándoron át Tóth Krisztináig. Tudatosan kerested a jó társaságot vagy egyszerűen a te fejedből sem mennek ki ezek az örökzöld dallamok?
– Csodálatos, ahogy be van lakva a nyelv, ahogy ezek a remek költők lepecsételtek fordulatokat, egyedivé tették a köz drága kincsét, a magyar nyelvet. Hiszen, ha azt mondom, nagyon fáj, az egy József Attila utalás. A gyerekverseknél ugyanez a helyzet. Amikor Hanna még kevéssé volt aktív, viszont jókat derült a rímes olvasáson, sokat olvastuk neki Szabó T. Anna kiváló kötetéből, a Tatok-tatok címűből. Imponált nekem, ahogy tiszteleg a hagyomány előtt. Örömmel álltam be a sorba, és a klasszikusok mellett meglökték a verseket Tóth Krisztina vagy Kemény István sorai, vagy egy felnőtteknek írt Parti Nagy.
– Helyenként kifejezetten érzelmes a kötet. A címadó versen kívül a Miből van a szeretet? is mélyen belenyúl az olvasói szívekbe. Ez már a családbeli női többség következménye?
– Könnyű lenne rájuk fogni, de a legkevésbé sem. Mindig is romantikus, sőt, érzelgős alkat voltam, akinek könnyen potyognak a könnyei és elszorul a torka, vagy elcsuklik a hangja. Érdekes konkrétan sírni nehezen tudok, de egyre könnyebben meghatódom. Hogy a versek néhol ezért ilyen érzelgősek-e, nem tudom, de nyilván. Engem mindig óvnak ettől a kollégáim, és igyekszem is fegyelmezni magam, másfelől meg, ha nem hagyom, hadd menjen, ha nem lélekből, szívből ömlik az anyag alapja, akkor mi értelme? Olvasóként ez nekem bőven belefér a szívembe, és az ízlésem is bírja, más zsinórmértékem meg nem lehet.
– A kedvenc soraim: „Ha a rigó útnak ered, / Csöndes lesz a bulinegyed.” És: „Gond nem lenne, semmi, becsszó, / Árpadarát tart a teszkó”. Úgy képzelem, hogy még te is felnevettél, amikor ezeket leírtad. Nem tartasz ilyenkor a konzervatív, magyar hagyományt kivont karddal védő olvasóktól?
– Érdekes, Poós Zoltán kollégánk is ezt kérdezte, és akkor még meglepődtem. Ezek szerintem ártatlan, a kortárs gyereknézőpontot komolyan vevő sorok. A perspektívát kerestem és a hétköznapiságot, hogy a gyerek tudja, amiről, akikről olvas, azok a helyszínek, hősök, bóbiták, azok éppen olyanok, mint ő. Sőt, ő maga az. Róla van szó. De ha semmi sem ismerős neki, ha az ő élete nem efféle panelekből, kulisszákból áll, mert vele az történik, hogy „jön hajnalban a kukás”, és ő ennek örülni szeretne, akkor hogyan lesz őbelőle Bóbita?! Hiszen ott „körben az angyalok ülnek”, és „békahadak fuvoláznak”. Félre ne érts, a Bóbita az egyik legfontosabb magyar vers, remekmű, szerintem istenbizonyíték, aki anyanyelvként beszéli a magyart, tudja fejből. Éppen ezért lehet bátran rákacsintani. És azt mondani, hogy az angyal olyasmi, aki „tud a padlón tolatni”.
GRECSÓ KRISZTIÁN legutóbbi művei: Magamról többet; Vera; Harminc év napsütés
